7. A társadalmi és területi nyelvváltozatok és a norma
A nyelvváltozatok összességét nemzeti
nyelvnek hívjuk. A nemzeti nyelvnek van írott és beszélt változata.
A nemzeti nyelv írott változata az
irodalmi nyelv, a beszélt változata pedig a köznyelv. Ezek összességét hívjuk a
normának, a sztenderdnek. A normát közvetíti az iskola, a média, az újságok.
A nyelvnek vannak területi
(nyelvjárások), illetve társadalmi (szociológiai) tagoltságai. E két tényező
eredménye a regionális köznyelv, amit egy adott helyen egy társadalmi csoport
beszél.
A nyelv szociológiai tagolódását
figyelembe véve különböztetünk meg csoportnyelveket. A csoportnyelvek közé
soroljuk a mesterségek nyelvét, a szaknyelvet, a hobbinyelveket (kártya,
játékok, sport). Ugyanide tartoznak a
rétegnyelvek, amelyeket különböző életkorban használunk, ilyen például a
gyermeknyelv, a diáknyelv, az ifjúsági nyelv és a katonai nyelv.
A sokféle nyelvváltozat hatására minden
embernek kialakul a saját, egyéni nyelvhasználata, idegen szóval idiolektusa.
Valamint ugyanezen okok miatt kialakulnak egy-egy kisebb közösségre jellemző
familiáris nyelvváltozatok.
Kialakulnak olyan nyelvváltozatok is,
amelyeket csak kis csoportok tagjai értenek meg, ismerik azt. Ilyenre példa az
argó és a szleng.
Az argót, más néven a tolvajnyelvet a
bűnözők egy csoportja alakította ki, hogy elkerüljék a lelepleződést. Ezeknek a
szavaknak, kifejezéseknek a nagy részét nem halljuk a köznyelvben, ezáltal nem
is értjük őket. Az argóra jellemző a trágár szavak használata, ellentétben a
szlenggel. A szleng nyelvváltozatba sok argó szó is átkerül (cucc, kaja, buli).
A szleng éltető közege az ifjúsági nyelv, valamint a kisebb csoportok
(katonaság, munkahelyek) nyelvhasználata. A szleng sok mással együtt abban is
különbözik az argótól, hogy nem csak egy szűk kör nyelvváltozata, kiváltsága,
hanem többféle korú, nemű ember használhatja. A szleng célja a köznyelv
„ékesítése”, variálása, nem pedig a titkosság. Többek közt ez is egy ellentét
az argó és a szleng között.
→ A nyelv területi tagolódása
(dialektusok, nyelvjárások)
- nyugati: zárt ë (gyerëk), -nyi főnévi
igenévképző (sietnyi), kettőshangzók (szuo=szó, kiëz=kéz)
- dunántúli: a nyugatihoz hasonló, de
kettőshangzók nélkül, nyílt ’e’ hang (vászprémi)
- déli: zárt ë helyett ö (öszik, mögy)
- tiszai: zárt ë, erős í-zés (szípség,
felesíg), záródó kettőshangzók (juo=jó), -t végű igék (süttem)
- palóc: kerekítés nélküli a, -val nem
hasonul (kanálval), zárt ë, ü helyett i (siket)
- északkeleti: záródó kettőshangzók
(vout=volt), rövid magánhangzók (viz), -n személyrag (leszen)
- mezőségi: o helyett a (bagár, malam),
rövid magánhangzók (házbol), elbeszélő múlt (mene, jövék)
- székely-csángó: elbeszélő (kére) és
régmúlt (ment vala), történelmi okok miatt nem egységes
→ A tájszavak típusai
- alaki tájszó: csak kiejtésbeli
eltérés van (gyisznó, bagár, vótak)
- valódi tájszó: az adott nyelvjárásban
létezik, máshol ismeretlen (pityóka, pikíroz)
- jelentésbeli tájszó: más-más
jelentést hordoz nyelvjárásonként (bogár = légy, kap = talál)
