Petőfi
Sándor forradalmi költészete
/Szabadon
választott versek alapján mutasson rá Petőfi forradalmi látomásverseinek
jellegzetes motívumaira!/
Petőfi Sándor 1846 tavaszától a világforradalom lázában
égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan
összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai
eszmeáramlatát, verseiben, leveleiben, nyilatkozataiban jelen voltak az
utópikus szocialista és a kommunisztikus nézetek is.
Költészetében 1846-tól fölerősödik a politikai líra,
művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú
verseit az a hit hatja át, hogy az általános boldogság felé, a cél elérésének
eszköze pedig a szabadság.
Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási
képviselő-választás kudarcáig.
Egy gondolat bánt engemet…
Látomásversei közül az egyik legjelentősebb, mely „a nagy
romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik”, az Egy gondolat bánt engemet…
Ezzel zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. A bántó,
az elviselhetetlen gondolat a lassú. észrevétlen elmúlás, melynek
visszataszítóan hosszadalmas folyamatát két hasonlat részletező kibontása
érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a
halálnemet, s rögtön ezután két metafora (fa, kőszirt) fejezi ki a költő
óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a lassú és beteg
sorvadásnak vágybeli ellentétei. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a
verskezdeti, s ezért a költő számára ez is elfogadhatatlan.
A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi,
a végleges döntést megelőző időt. Utána jelenik meg a cselekvő halál gondolata.
Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely
időben egymást követő jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez
a rész az előzőekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást
valósít meg. S feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből
ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva
megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek ismétlődése erősíti a
nagy ütközet izgatott elképzelését.
A „Világszabadság!” önálló verssorba kiemelése erőteljes
hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének.
A költemény - a feltételes mondatok főmondatával: „Ott essem
én el” - egyes szám első személyben folytatódik. A költő képzelete a közvetlen
összecsapás forgatagába, vad rohanásába vezet.
A költő erkölcsi elszántsága, a föllelkesült akarat ebben
az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozás,
az életáldozat misztériumát.
A hősi halál ténye is szolgálat.
Az eddigi jambusi sorok lejtését robogó anapesztusok
veszik át - felerősítve a vad rohanás és a harci zaj képzetét.
A páros rímű, változó hosszúságú verssorok izgatott
lüktetése is jól idomul a nagy szabadságharc mozgalmasságához. A ponttal és
gondolatjellel lezárt mondat után a költemény visszatér előbbi ritmusához. A
vers lecsendesedik.
Az a biztos hit szólal meg a záró szakaszban, hogy az
utókor, a hálás nemzedék megadja a végső tisztességet önfeláldozó hőseinek. A
rapszódia a legfőbb gondolat, a „szent világszabadság” jelszavának végső
zengésével fejeződik be.
A XIX. század költői
1846 után jut el egy újfajta költő-ideál kialakításáig,
egy új művészi hitvallás hirdetéséig. A XIX. század költői (1847) című verse
szerint a költő Isten küldötte, „lánoszlop”, mely valaha a zsidókat vezette az
egyiptomi bujdosás során, a költészet pedig politikai tett. A költők
kötelessége a népet elvezetni a Kánaánba, az ígéret földjére. Ezt az eszményt,
ezt a szent és nagy küldetést állítja követelményként századának költői elé.
Ennek érdekében szenvedélyes indulattal érvel és bizonyít: tiltással
figyelmeztet a feladat rendkívüliségére (1. vsz.), meghatározza a
népvezér-költők szerepét, rendeltetését (2. vsz.), felháborodottan átkozza meg
a gyáva és a hamis, hazug próféták magatartását (3-4. vsz.). A látnok-költő az
éhen-szomjan, kétségbeesve tengődő millióknak vigaszul feltárja a jövendőt:
költői képekkel írja körül az elérendő cél, a Kánaán legfőbb jellemzőit (5.). A
vagyoni, a jogi és a kulturális egyenlőség utópisztikus elképzelése túlmutat
már a közeli jövőn.
Az 5. versszakban a romantikus körmondat „Ha majd”
kezdetű feltételes tagmondatainak párhuzamos ismétlődései - mintegy újra meg
újra a közvetlen jelentől elszakítva s a távoli víziókba lendítve a
szemléletet.
A cél elérése nem kétséges, a prófécia beteljesülése
bizonyos, de az időpont bizonytalan.
Nem szól személyes részvételről, sőt a „talán” tétovasága
azt jelzi, hogy a „munkájának” eredményét nem fogja megérni (6.). A költemény
mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul.
Ez a költemény minden romantikus szenvedélyessége
ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű kompozíció; az indulatok
nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek
szabályos ismétlődését. Inkább az érvelő, bizonyító, meggyőző retorikára esik
benne a fő hangsúly.
Hátralévő néhány évében ez a küldetéstudat hatja át
Petőfi politikai költészetét. A Világosságot! (1847) című bölcseleti költeménye
a használni vágyó, a cselekvő költő filozófiája. Számára a kérdések kérdése nem
a „lenni vagy nem lenni”, hanem az, hogy használ-e vagy sem a világnak, „aki
érte föláldozá magát”.
Arany Jánoshoz írott első prózai és költői levelében is
(1847) a nép politikai szolgálatát teszi meg költészete céljának.
Verseiben gúnyosan és ironikusan támadja a maradi,
civilizálatlan országot, a kényelemszerető, semmittevő nemeseket, s
szenvedélyesen harcol a nép emberi jogaiért. Költeményei az eszmék harcában
bátor katonák, „rongyos vitézek”, s ha el kell esniük, a szabadságért fognak
meghalni. Büszke magyarságára, s szereti, hőn szereti, imádja gyalázatában is
nemzetét.
